Egy tudatállapot – Két utazás a jelenlét felé

Nem könnyű szavakba önteni, de megpróbálom.

Két olyan pillanat volt az életemben – különbözőek, mégis összefonódók –, amikor beléptem egy olyan állapotba, amit csak mély jelenlétként tudok leírni. Egyfajta tudatosság volt ez, ami valóságosabbnak tűnt bárminél. Nem voltak egyformák ezek az élmények, de ugyanoda vezettek: a csendhez, a gondolatokon túli nyugalomhoz, és ahhoz az érzéshez, hogy valahová tartozom.

Az első élmény: Az érzelmek hulláma

Az első egy hosszú, szomorúsággal teli időszak alatt történt — hónapokig, talán még tovább is eltartott. Mélyen boldogtalan voltam, talán depressziós is. Volt bennem egy vágy, egy cél, amit nagyon szerettem volna elérni, de fogalmam sem volt, hogyan. Kipróbáltam különféle terveket, de egyik sem működött. Minden próbálkozás kudarcba fulladt. Tehetetlennek éreztem magam.

Akkoriban olvastam Nietzsche Így szólott Zarathustra című művét – mélyen megérintett. Nem csak olvastam a szavakat, hanem éreztem őket, mintha olyasmit hallanék, amit mindig is tudtam, de sosem mondtam ki. Volt bennük egy figyelmeztetés, egy igazság, ami visszhangzott a saját szenvedésemben.

Aztán valami változott — először alig észrevehetően. Hónapok szomorúsága után közelebb kerültem ahhoz, amire vágytam. De még mindig nem értem el. Láttam, majdnem megérintettem, de mindig kicsúszott a kezemből. Az érzelmeim kilengtek: két nap fent, két nap lent. Aztán már csak egy-egy nap. Végül úgy éreztem, darabokra hullok. A hangulataim hullámai egyre rövidebbek, élesebbek, sőt: vadabbak lettek.

Egy pillanatra azt hittem, elértem. Jött egy hír, egy jel, hogy talán összeáll minden, amin dolgoztam. Láttam a jövőt magam előtt. Ott volt – valóságos, ígéretes. Eufórikus voltam.

De csak néhány pillanatig… nem volt valóságos. Megint elúszott.

A zuhanás brutális volt. Minden remény, hónapok – talán évek – súlya egyetlen pillanatban összeomlott. A hullám összetört. Alá kerültem. Mintha meghaltam volna. A csalódás leülepedett. Egyedül ültem. És akkor…

Csend.

Nem öröm. Nem bánat. Csak üresség – de nem a hiányos fajta. Teljes üresség. Egyfajta űr, ahol minden elfér. Egy pillanat, amikor azt éreztem: semmi sem számít. És ez – furcsa módon – megnyugtató volt. Nem tompaság. Hanem lét. Nem vágytam többé semmire.

Valahová tartoztam – nem valakihez, nem egy helyhez vagy célhoz, hanem ehhez a pillanathoz. Mintha eggyé váltam volna mindennel – és semmivel egyszerre.

A második élmény: A Camino

A második pillanat később jött. Még mindig kerestem valamit. Még mindig boldogtalan voltam. Rájöttem, hogy változás kell. Egy utazás – nemcsak átvitt értelemben, hanem valós, fizikai zarándoklat.

Így választottam a Camino de Santiago-t.

Addig sosem utaztam egyedül. Nem repültem egyedül. Sosem gyalogoltam heteken át. Rettegtem. De szükségem volt rá. Előbb Nápolyba mentem, hogy gyakoroljam az egyedüllétet. Aztán Spanyolországba, és elindultam. És gyalogoltam. És gyalogoltam.

A második vagy harmadik hét környékén magamra maradtam a síkságokon. Végtelen zöld mezők. Se város, se ember, csak az ösvény, amin zarándokok jártak ezer éve. Az ég a dombokkal találkozott a horizonton, fehér felhők úsztak el fölöttem. Csak a madarak hangja, a szél, és a por sercegése a cipőm alatt.

Minden nap napkeltétől napnyugtáig sétáltam. Nem gondoltam a tőzsdére, nem hallgattam háborús híreket, nem rágódtam a múlton, nem terveztem a jövőt. Csak én voltam, a hátizsákom, az út és az égbolt. Lépésről lépésre. Lélegzetről lélegzetre.

A gondolataim elcsitultak.

Nem gondolkodtam. Nem figyeltem magam. Nem voltam megosztva a jelen és valami más között. Nem a megbánt múltban vagy a remélt jövőben jártam. Egységben voltam. Egységben önmagammal. A világgal. A nap a bőrömön. A felhők árnyéka. A kalászok halk zizegése a szélben.

Ez volt minden.

A hovatartozás értelme

Mindkét pillanatban – az egyikben az érzelmi összeomlás, a másikban a mozgás és a csönd révén – egy ritka állapotot éltem meg. Egy állapotot, amikor nem volt bennem szakadtság. Nem voltam megfigyelő. Egyszerűen csak voltam.

És ebben az állapotban rájöttem valamire:

Nem kell konkrét dologhoz – szerephez, karrierhez, kapcsolathoz – tartozni ahhoz, hogy értelmet érezz. Elég, ha teljesen jelen vagy. Ha nem vagy megosztva, akkor otthon vagy.

Természetesen gyönyörű dolog valamihez tartozni: egy sporthoz, egy partnerhez, egy munkához. De ha mindezeket elveszíted – ha elveszíted a lábad, a látásod, a hallásod –, még akkor is tartozhatsz valahová. Ha megtanulod a jelenlét művészetét, minden lehet az arénád.

Talán ezt értette Camus is Sziszüphosz alatt. Képzelnünk kell őt boldognak – nem azért, mert a feladata értelmes, hanem mert elfogadja azt. Eggyé válik vele. És így értelmet nyer.

Ahol most tartok

Nem vagyok mestere ennek az állapotnak. Csak megízleltem. De ez a két pillanat elég volt ahhoz, hogy tudjam: valóságos. Talán gyakorlással közelebb kerülök majd hozzá újra és újra.

Most emlékezem. Próbálkozom. Sétálok. Írok.