Zarándokutam a Caminón

A jelentés keresése

Sokáig elveszettnek éreztem magam. Voltak egzisztenciális kérdések, amelyekre nem találtam választ. Voltak vágyaim, amelyeket képtelen voltam elérni, bármennyire is próbálkoztam. Évekig kutattam különböző vallásokban és filozófiákban, de nem találtam beteljesülést. A munkám kimerítővé vált, és bárhová mentem, az elégedetlenségem mindenhová követett. 2023-ban új országba költöztem, remélve, hogy újrakezdhetek mindent. De ez csak átmeneti megkönnyebbülést hozott.

A költözés nem oldotta meg a problémáimat. Távmunkában dolgoztam, azt hittem, szabad leszek. Ehelyett elszigeteltségben találtam magam, minden nap egy kaotikus összevisszaság volt. A napjaim egybefolytak, és kezdett rám telepedni a depresszió. Rájöttem, hogy nem a környezetemnek kell megváltoznia – hanem nekem.

Tudtam, hogy valami drasztikus lépésre van szükség. A Camino de Santiago, egy zarándokút, amiről már évek óta gondolkodtam, reménysugárrá vált számomra. A célom nem csupán az volt, hogy több száz kilométert gyalogoljak. Tisztánlátásra volt szükségem, ki akartam hívni magam, és meg akartam változtatni a gondolkodásmódomat.

Szembenézés a félelmeimmel

Mielőtt elkezdhettem volna a Caminót, szembe kellett néznem a félelmeimmel. Rettegtem – az egyedül utazástól, az idegen országokban való tájékozódástól, attól, ami előttem áll. Hogy legyőzzem ezeket a félelmeket, kis lépésekkel kellett kezdenem.

Így tettem egy spontán kirándulást Nápolyba. Három napig utaztam, csupán egy kis hátizsákkal, ifjúsági szálláson aludtam, és gyalog fedeztem fel a várost. Nem volt könnyű, de a végére kiléptem a komfortzónámból. Ez a rövid út megadta a bátorságot, amire szükségem volt az igazi úthoz.

Kilépés az ismeretlenbe

Később, amikor leszálltam Barcelonában, már magabiztosabbnak éreztem magam. Néhány napot a városban töltöttem, utazókkal ismerkedtem, és mentálisan felkészítettem magam. Onnan vonattal mentem Pamplonába – a városba, ahol a Caminómat kezdem majd. Az izgalom keveredett az idegességgel, de egy alkalmazásra és egy helyi lakos kedvességére támaszkodva sikerült szállást találnom.

Az első nap gyaloglása valószerűtlennek tűnt. Kora reggel indultam, sziklás ösvényeken és meredek dombokon át haladtam, 36°C-os hőségben. A nap végére sajgott a testem. Kimerítő volt, és kétségek kezdtek gyötörni. De továbbmentem, lépésről lépésre, túllépve a kellemetlenségeken.

A kapcsolatok ereje

Ahogy teltek a napok, zarándoktársakkal kezdtem találkozni – Lucával Olaszországból, Chris-szel az Egyesült Királyságból és sok mással. Néha együtt gyalogoltunk, történeteket osztottunk meg és kötelékek alakultak ki. A Camino nem csak fizikai utazás volt; a kapcsolatokról szólt, amiket kialakítottam. Ezek a kötelékek erőt adtak, amikor nehézzé vált az út.

A táj kezdett változni, sziklás terepről hatalmas zöld síkságokra váltott. A reggelek hűvösek voltak, de az ég kék volt és a szellő frissítő. Míg a gyaloglás fizikailag könnyebbé vált, a hosszú, monoton szakaszok mentálisan voltak kihívást jelentők. Ezekben a csendes pillanatokban vigaszt találtam John Vervaeke “Awakening from the Meaning Crisis” előadásaiban. Előadásai olyan világnézetet kínáltak, ami mélyen rezonált bennem, célt adott és lehorgonyzott az út során.

A valahová tartozás pillanata

Az egyik legváratlanabb pillanat a születésnapomon jött el. A társaim megleptek egy ünnepléssel. Még mindig emlékszem, ahogy Chris a borospohárral koccintott egy villával – majdnem eltörte – mielőtt felállt, hogy pohárköszöntőt mondjon nekem 40 zarándok előtt. Ezek az idegenek, akik valahogy már családnak tűntek akkor, velem ünnepeltek. Évek óta először éreztem magam igazán láthatónak. Olyan sok idő után, hogy észrevétlennek éreztem magam, ez az egyszerű kedvesség fordulópontot jelentett. Az utazás már nem csak a gyaloglásról szólt – hanem a kapcsolódásról, közösségről és saját értékem felismeréséről.

Az utolsó próbatétel

A Camino utolsó szakasza volt a legnehezebb – mind fizikailag, mind mentálisan. Ahogy a hegyekbe értünk, az időjárás hidegebbre fordult. Váratlanul havazni kezdett májusban, veszélyessé téve az utat. A hó után jött az eső – először csak szitálás, majd szakadatlan zuhogás. Az út sárossá vált, a patakok megduzzadtak, és én teljesen átáztam, száraz ruha nélkül maradtam. Minden lépés kihívás volt, próbára téve a kitartásomat.

De kitartottam. Akkorra a Camino már kevésbé szólt Santiago eléréséről, inkább arról, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy képes vagyok kitartani, bármilyen körülmények között.

Megérkezés Santiagóba

Amikor végül elértem Santiago de Compostelát, érzelmek hulláma csapott meg – megkönnyebbülés, büszkeség és csendes elmélkedés. A fizikai utazás véget ért, de rájöttem, hogy az igazi eredmény belső volt. Tisztánlátást, kitartást és mélyebb önismeretet szereztem. A Vervaeke előadásaiból szerzett intellektuális felismerések segítettek keretbe foglalni ezt az átalakulást – nyelvet adtak a belső növekedéshez, amit az út során tapasztaltam.

Amikor utoljára találkoztam a barátaimmal vacsorára, a búcsúzás édes-keserű volt – hálásak voltunk a közösen megtett útért, mégis bizonytalanok abban, hogy útjaink valaha keresztezik-e még egymást…

Az utazás feldolgozása

Santiago után Vigóba, Portóba és Lisszabonba utaztam. Ezek a városok időt adtak az út feldolgozására. Úgy jártam be őket, ahogy a Caminót is – befogadva a látványt, miközben az átélt személyes fejlődésen gondolkodtam. A Camino olyan módokon változtatott meg, amikre nem számítottam. A hazatérés csak megerősítette ezt.

Visszatérés egy új valóságba

Amikor beléptem a lakásom ajtaján, minden idegennek tűnt. A tér kisebbnek tűnt, a falak fehérebbnek és üresebbnek, mint korábban, mintha kinőttem volna. A régi életem távolinak tűnt, és tudtam, hogy mélyreható változásokon mentem keresztül. A Camino nem csak fizikai utazás volt. A régi szokások, régi gondolatok és régi félelmek levedléséről szólt.

Az utazás sosem ér véget

Bár a Camino véget ért, a belső átalakulás folytatódik. Most már értem, hogy az igazi szabadság nem a kényelemről vagy a nehézségek elkerüléséről szól. A növekedésről szól – kockázatvállalásról és arról, hogy túllépjünk azon, ami ismerős. Már nem ugyanaz az ember vagyok, aki elindult ezen az úton, és pontosan erre volt szükségem. Egy kicsit meg kellett halnom belül, hogy újjászülethessek a hamvaimból.